Ahol a fizikai tér kitágul

Ahol a fizikai tér kitágul

Igazi évindító eseményen vehettem részt a Murmóban január 18-án, pénteken, ami egy jókora lökést és egy nagy csomag útravalót adott a 2019-es évre.

Nagyon lelkes voltam életem első Murmós rendezvényével kapcsolatban, ami az ingyenesen megrendezett Tematikus Szülő Klub eseménysorozat keretében Kamaszok az online társasjátékok bűvkörében címmel zajlott a Pro Juventa Alapítvány támogatásával.

Tele voltam várakozással és vágyakozással, hogy itt valami különleges fog történni – és nem is ért csalódás.

Pap Erika (klinikai szakpszichológus, a rendezvény előadója) könnyedséggel, közvetlenséggel vegyülő fókuszáltsága és szaktudása már az előadás legelején beszippantotta a résztvevőket – és velük együtt minket, a Pro Juventa Alapítvány önkénteseit is. Előadásának forrásai saját szakmai és részben személyes élményei és tapasztalatai voltak, amelyek képesek közelebb húzni előadót és hallgatót a tudományos tartalmak távolságtartásában. Bemutatta az online játékokat, csoportosította őket, foglalkozott dinamikájukkal – és mindeközben pszichiátriai tapasztalataival színezte az önmagában is érdekes témát.

„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani…”

Sohasem voltam igazi gamer, de az előadás közben mosolyogva emlékeztem vissza a 9-10 éves önmagamra, amint heti többször offline számítógépes játékkal pergetem a délutánokat, és olyannyira magával ragad az a világ, hogy a fizikai létezés egyetlen szempontja sem zargat közben – órák múlva jelentkezik az éhség, szomjúság, fejfájás, minden egyéb. A mostanában divatossá vált flow élmény kifejezés ugrott be, aminek egyik legalapvetőbb átélési helyzete a játék – teljesen mindegy, hogy annak milyen formájában. Végig tekertem fejben a feltételeket: világos célok és visszajelzések a játékban, maximális koncentrálás, kontroll érzése, ugyanakkor éntudat elvesztése, időérzékelés megváltozása, a tevékenység önmagában jutalmazó jellege. Ez mind teljesülhet egy online számítógépes játék során, vagyis képesek lehetünk átélni az optimális élményt – aminek persze további jellemzője, hogy újra és újra meg akarjuk ismételni. Miért érezzük akkor mégis – szülők és fiatal felnőttek egyaránt – hogy a számítógép nem tudja mindazt megadni, amit egy társasjáték, egy régi és csúnyácska, örökölt játékbaba, egy kifaragott építőkocka, egy piros-fehér pöttyös labda?

„Mintha írva volna rája: E világ egy játékkártya; Elkeverik, meg kiosztják.”

Az online játékok habár folyamatosan frissülnek, szépülnek, bővülnek, mégis létezik a saját rendjük,  ahogyan folyamatosan működnek. Létezik egy algoritmus mögöttük, ami habár képes számunkra azt az illúziót kelteni játék közben, hogy ez az „átmeneti világ” (Erika szavaival élve) végtelen, és mindig valami új történik, nincs ismétlődés, ez csupán a délibáb, ami idővel halványul, majd szerte foszlik, hiszen az egyes lehetőségek végesek, korlátozottak, ismétlődnek. A karakter például nem ihat egy pohár vizet mindaddig, amíg ezt bele nem táplálják a játékba a fejlesztők. A játékbaba ugyanakkor leülhet a kisasztalkához, saját díszes pohara lehet, amibe azt tölt a kisgyermek, amit csak a képzelete meg tud álmodni. Az emberi kreativitás tényleg végtelen, a mintha-játék a képzeletünk munkáját igényli, és ha a játék élvezetes, megteremti a saját, határtalan világát.

A másik, amit eszembe juttatott az előadás a gyerekkoromból, az a közös játék volt a testvéreimmel. Egy báttyal és egy nővérrel nőttem fel, így mindenféle eszközt megismertem a babától a kisautón át a legóig, és minddel megszerettem játszani. Egészen pici gyerekkortól kezdve, az anyanyelvünk megismerése előtt létezik egy közös nyelv a világgal, a kortársakkal, a testvérekkel – a játék.

Visszaemlékezve az egész élet ott volt a testvéreimmel való közös játékban: versengés, féltékenység, harag, félelem, szomorkodás, rombolás, és persze sok-sok kacagás, együttműködés, építés, fejlődés, bizalom, bátorság, szépség és szeretet. Szinte minden meg lehet egy online játékban ezek közül, az egyetlen, ami hiányzik – a valódi találkozás. Az az őszinte, egymásra hangolódás, tiszta kapcsolódás, ahol a fizikai tér kitágul, ahol valóságosan együtt vagyunk jelen, ahol a nevetés és a sírás ragályos, ahol hangos a kiabálás, ahol koppannak a játékok a földön, ahol, ha te vagy a király, én leszek a királynő, ahol a képzeletünk együtt írja át a tárgyak fizikai természetét, ahol látjuk a mosolyt és érezzük az ölelést. Az online játék csupán egy illúzió, hogy mindezt átéljük éppen, mert amikor vége van, az „átmeneti tér” bezárul, és nem marad más, csak egy gyerek, egyedül a szobában egy elsötétült képernyővel.