Az egyik legfontosabb szülői feladat az, hogy óvjuk csemetéinket, vigyázzunk rájuk, ugyanakkor mi segítjük őket ahhoz is, hogy bátran próbálják ki magukat új, ismeretlen, nehéz feladatokban. Rajtunk, szülőkön múlik, hogy a gyerekek olyan belső biztonsággal, önbizalommal rendelkezzenek, amellyel sikeresen tudják megoldani az újabb és újabb életfeladatokat.
A kis újszülött még nem tudja elkülöníteni önmagát a világtól, önmagát az édesanyjával egyként érzékeli. Később ez lassan, fokozatosan megváltozik, a picik érzékelik, hogy anya és baba két különálló egység, és ennek minden jó és rossz oldalát megtapasztalják. A baba mozgásának fejlődésével, a mászással, majd a járással lehetővé válik a valóságos, térbeli eltávolodás is az anyától, a világ felfedezése, azzal a tudattal, hogy a szülő ott van a háttérben, és mindig vissza lehet térni hozzá biztonságért, érzelmi feltöltekezésért. Nem könnyű ez az időszak az édesanyák számára, különösen azok élik meg nehezen, akik jól érezték magukat a szimbiotikus életszakasz nagy fizikai közelségében, nagy intimitásában. De a piciket el kell engedni, hagyni kell, hogy ismerkedjenek a világgal, kipróbálják önmagukat. Ehhez szabadságra, bíztatásra és dicséretre van szükségük.
Igen nehéz szülői feladat minden életszakaszban megtalálni a megfelelő egyensúlyt a gyermek védelme és szabadságának megadása között. Mikor engedhetem el a kezét? Mikor mászhat nélkülem a mászókára? Mikor indulhat a futóbiciklivel egyedül? Ezer kérdés, ezer döntés. Azt jól látjuk, hogy a túlságosan megengedő szülői viselkedés felelőtlen, veszélyeket rejt, elhanyagolásnak tekinthető. Az kevésbé látványos, hogy a túlvédés hasonlóan káros hatással lehet a kicsik fejlődésére.
A szülő, aki folyamatosan korlátozza a gyermekét, még ha jó szándékkal, féltésből teszi is, minden bizonnyal árt neki. Ha nem engedjük kipróbálni a hintát, mert kieshet, ha nem szaladhat a parkban, mert megbotlik, ha nem ehet egyedül a villácskájával, mert még megszúrja magát, amellett, hogy sokkal nehezebben jut majd el az amúgy fontos és később elvárt kompetenciák elsajátításáig, még az önmagába vetett bizalma, magabiztossága, énképe is sérülhet. Ha megóvjuk olyasmitől, amire már képes, azt üzenjük neki, hogy nem bízunk benne, nem hisszük, hogy sikerülne, és azt sugalljuk, hogy nem boldogul nélkülünk. Látható, hogy ez milyen rossz irányba visz.
Hasonlóan negatív hatása lehet annak, ha folyamatosan azt jelezzük a gyermek felé, hogy amit csinál, nem jól csinálja, máshogy, jobban, pontosabban kellene, ha sokat kritizáljuk, vagy olyan helyzetek alakulnak, amelyekben mi, felnőttek végezzük el, amit ő szeretne, mert ő rosszul csinálja. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem gyakorolhatunk kritikát, vagy nem adhatunk negatív visszajelzést olyan esetekben, amikor az jogos. Ám amikor ezt tesszük, mindig legyünk tudatában annak, hogy a reakciónk tükör, amelyben a gyermekünknek megmutatjuk önmagát, és vigyázzunk arra, hogy reális képet mutassunk. A kicsi, aki gyakran hallja, hogy ő valamire nem képes, ügyetlen, baja lesz, könnyen azonosulhat ezzel, és önmagát tehetetlen, alkalmatlan emberként élheti meg. Mindig igyekezzünk elsősorban a gyerek erősségeiről, jó tulajdonságairól, viselkedéséről visszajelzést adni, erősítsük benne, ami jó, és csak ezután segítsünk változtatni azon, ami nem. “Ügyes voltál, és milyen kitartó! Büszke vagyok rád! Na, még egyszer, most sikerülni fog! Próbáld most úgy, hogy kinyújtod a kezedet közben!”
Jobb, ha nem próbáljuk megóvni gyermekeinket a kudarctól, az azzal járó rossz érzésekről, hiszen ez lehetetlen, és a kicsinek sem jó. A kudarcok is az élet részei, jó gyakorlópályák arra, hogy felmérjük képességeinket, elemezzük tetteinket, és új tudással gyarapodva másképp rugaszkodjunk neki legközelebb a hasonló feladatoknak. Erre kell megtanítanunk a piciket, és arra, hogy a kudarc után nem feladni kell, hanem újra próbálkozni.
Hogyan lehet úgy vigyázni a gyerekekre, hogy ne legyünk túlvédők, kritikusak, hanem szabadságot adunk nekik?
Az első lépés az, hogy olyanná alakítjuk a gyerekek környezetét, hogy bátran felfedezhesse egyedül. Hagyjuk, hogy önállósodjon, hogy megtanulja örömét lelni a végzett tevékenységekben! Ez rendkívül fontos hatással van a későbbiekre, ekkor teremtődik meg az alapja annak, hogy a gyerekek nagyobb korukban se unatkozzanak, ne legyenek elveszettek, ha nincs mellettük valaki, aki foglalkozik velük, hanem a tevékenységek önmagukban is jutalmazóak legyenek számukra.
Fontos, hogy mindig elérhető legyen a szülő, biztos hátteret nyújtson, ugyanakkor megadja a szabadságot a gyermekének, érzelmileg is elengedje. Ne csak eljátsszuk, hogy hiszünk a csemeténkben, nagyszerűnek, bátornak, okosnak és ügyesnek tartjuk, hanem tartsuk annak. Dolgozzunk ezen magunkban, ha kell. Az élet érdekes és izgalmas, engedjük bele bizalommal, azzal a jó érzéssel, hogy mindenre megtanítottuk és tanítjuk, amire kell, és ott vagyunk mögötte, ha szüksége van ránk.