“Nem.” “Nem akarom.” “De.” Ismerősen csengenek ezek a szavak? Esetleg napjában több ezerszer halljuk csöppnyi gyerekünktől? Akkor valószínűleg egyetértünk abban, hogy a dac a gyermeknevelés egyik legnehezebben kezelhető része, amely idegeinket is alaposan megtépázza.
Amikor a piciknek elkezd alakulni az én-tudatuk, rájönnek, hogy akarhatnak mást, mint a szüleik, és van hatásuk arra, ami történik velük. Ahogy múlik az idő, egyre biztosabban gyakorolják az erejüket, és egyre gyakrabban próbálkoznak azzal, hogy nem teszik meg, amire kérik őket vagy folytatják, amit megtiltanak nekik. A látszat csal: nem az a céljuk, hogy idő előtt bolondokházába juttassák szüleiket, hanem ilyenkor a személyiségük alakulásának szempontjából rendkívül fontos tapasztalatokat szereznek. Azt élik át újra és újra, hogy önálló, különálló személyek, és akaratuknak hatása van a világra. Persze attól, hogy ezt tudjuk, még nem sokkal könnyebb szülőként elviselni és jól kezelni ezeket a helyzeteket.
Azon túl, hogy a napi rutin állandóan megakad, és minden aktivitás sokkal több időt vesz igénybe a gyerek dacolása, a nemleges válaszok vagy az alkalmi süketség miatt, a jelenség azért is megterhelő lelkileg, mert a szülők bizonytalanok abban, hogy hogyan is kellene kezelni a helyzetet. Aggódnak, hogyha túl sok mindenben engednek a kicsiknek, akkor azok kezelhetetlen, elkényeztetett zsarnokokká válnak, ha pedig túl sok mindenben korlátozzák őket, akkor lelkileg sérülnek és nem tudják majd jól érvényesíteni akaratukat. Való igaz, sem a gyerek akaratának megtörése, sem a túlzott engedékenység nem vezet jóra, mindkettő negatív hatással lehet a gyerek személyiségének alakulására.
A jó szülői magatartás ebben az időszakban az, hogyha anya és apa egyértelmű határokat húz, azokon belül pedig a lehető legnagyobb szabadságot adja gyermekének.
Az egyértelmű határok azokból a szabályokból állnak, amelyeket minden körülmények között be kell tartani. Vannak ezek között egyetemes szabályok, például, hogy a baba nem nyúlhat a konnektrohoz vagy étkezés előtt mindig kezet kell mosni, de minden családnak lehetnek saját, a család működése szempontjából fontos szabályai, például, hogy hogyan zajlanak az étkezések vagy a fektetés. Jó, ha a szülők ezt előre, részletesen megbeszélik, és közösen, egyetértésben képviselik. A kicsiknek lelki szükséglet az, hogy legyenek stabil pontok az életükben, hiszen ez biztonságérzetet jelent számukra. Ettől még gyakran feszegetni fogják ezeket a határokat, de amikor a szülő magabiztosan képviseli az érvényességüket, akkor a gyerekek elfogadják, és megnyugszanak, hiszen rend van a világukban.
A felállított szabályrendszer keretein belül legyen a lehető legnagyobb szabadsága a picinek, hadd élje meg minél gyakrabban, hogy számít a véleménye, teljesül a kívánsága, érezze, hogy jó és örömökkel teli hely a világ. Hadd rámolja ki napjában ötször is a sapkás-kesztyűs fiókot, hadd egye külön a sajtot és a kenyeret, hadd csukja be és nyissa ki tízszer a kamraajtót. Egy kis plusz türelemmel fizetünk azért, hogy a gyermekünk jól érzi magát, egészségesen fejlődik, és kevesebb tere marad a dacnak, ellenállásnak.
Az ablakba természetesen sosem engedjük felmászni a gyermekünket, nem tétovázunk, hogy miként beszéljük le róla, vannak azonban kevésbé egyértelmű, nehezebben megoldható helyzetek. Ilyenkor van szükség a jól bevált szülői trükkökre.
Mit tegyünk, ha például a pici nem akarja engedni, hogy megmossuk a fogát? Tudjuk, mennyire fontos ez a baba egészsége szempontjából, de mit tegyünk, ha a pici rázza a fejét, és nem nyitja ki a száját? Ha ráerőszakoljuk, azt érjük el, hogy negatív élménnyé váljon számára a fogmosás, és valószínűleg mindennap újabb harcnak nézünk elébe. Próbálkozhatunk a játékos megoldásokkal: a baba mossa a maci fogát, mi pedig az övét, vagy mi mossuk a maci fogát, és nagyon megdicsérjük, hogy milyen ügyesen tátja a száját, aztán a maci is odaül megnézni, hogy a gyermek hogyan mondja, hogy “ááá”. Utána anya, apa, maci ujjongásban és tapsban törhet ki, hogy megérje elviselni a fogmosást. Van, akinél az vált be, hogy a kicsi választhatott magának új fogkefét a boltban. Meg lehet próbálni döntési helyzetbe hozni a gyereket. Például az esti rutin szerint a fogmosás után jön a mese: ha fogat mos a pici, hosszú mese lesz, de ha nem nyitja ki a száját a fogkefe előtt, akkor bizony csak egy rövid mese vár rá, ő döntheti el, hogy miként legyen.
Érdemes a nyílt konfrontáció helyett játékos, találékony módon megoldani a dacolós helyzeteket. Megkérjük a picit, hogy jöjjön, mert ráadnánk a cipőjét, de ő nemeket harsogva elszalad. Ha ilyenkor nem kiabálva rángatjuk az ölünkbe, hanem elkapjuk, megcsikizzük, azt játsszuk, hogy elbújik a lába a cipőben, pozitív élménybe, játékba fordul a kényszer. Amikor csak van lelkierőnk, törekedjünk az ilyen megoldásokra! A lényeg az, hogy ne adjuk fel könnyen a szabályt, de sose erőszakkal vegyük rá a gyereket annak betartására. Amikor pedig megfelelően viselkedik, mindig dicsérjük meg, erősítsük meg benne, hogy jó az, amit tesz.