Amikor a szimbólumterápia ajtaja kitárult előttem, megnyílt egy csodavilág. Mindig otthonosságot, magabiztosságot éreztem, amikor ezen az ajtón bementem. A belső képekkel való lelki munkát itt találtam meg; ebben a térben, ahol jelek, szimbólumok, képek, formák, színek, álmok, vágyak, érzések, játékok, a kézzel-nem-fogható is átélhetővé, megragadhatóvá válik.
A terápiás térben újra és újra belépek ezen az ajtón, ez a világ beláthatatlan, páratlan lehetőségeket, élményeket rejt magában, és talán kifürkészhetetlen is egyben. Amikor képekkel dolgozunk mindig azt élem meg, hogy a képek hatására, a kemény vas is arannyá változhat a lélekben. Amikor valaki rátalál egy belső igazságra, aranyat talál. Az arcán, a tekintetén, a testtartásán, a hanghordozásán és sokszor szavain keresztül is látható, hallható, érzékelhető, hogy különleges pillanat részese lett. A bennem megjelenő érzések is megerősítenek ilyenkor abban, hogy ezekben a pillanatokban igazi csodában van részem, amiben mindig osztozom azzal, akivel épp dolgozom. A lelki arany megtalálását nem alkímiai módszerekkel kívánom elérni, hanem a gyakorlaton alapuló tudás megszerzésével, elmélyítésével, ami tudományosan is alátámasztható, követhető.
Igaz és találó képre bukkanni a lélekben, belső fény felgyújtását jelenti számomra. Ezt kezdő pszichológusként is megéltem a súlyosan traumatizált, személyiségfejlődési elakadásokkal és pszichotikus állapotokat átélt gyermekekkel folytatott munka során. Mindig azt éreztem, hogy fényt lehet gyújtani a sötétben. Ha ebben a pillanatban egy kép is születik (imaginációban, művészetterápiás alkalmakon vagy éber állapotban spontán megfogalmazással), annak mindig megtartó és megmozgató ereje van. Aki rátalál, kincsként viheti magával haza.
A pszichoterápiás módszerek tárháza széles. A történések, események, érzések vagy éppen gondolatok mögötti egy és örök igazság mindenütt ugyanaz, így bárhonnan is közelíthetünk hitelesen, magas szakmai felkészültséggel ugyanarra az eredményre juthatunk. Az egyéni igazságokra verbális úton nehezebben bukkanhatunk rá, a szimbólumok könnyedén elvezethetnek a kapujába. Azt tapasztalom a munkám során, hogy az egyéni asszociációk mentén kaphatjuk meg azt a többlet tudtást, amit képeink, szimbólumaink és álmaink rejtenek magunkban.
A terápiás folyamatban a terapeuta a személyiségével dolgozik. Több évet töltünk mi magunk is terápiás folyamatokkal, ahol saját bensőket gazdagítjuk, készítjük fel a felelősségteljes munkára. Ezen folyamatok alatt, nagyszerű mestereim voltak. Hála van bennem, mert az évek alatt felépült saját benső házam, aminek van egy mestergerendája is, mely a födémszerkezet legfontosabb tartó eleme. Van, ahol két helyiséget is átível. A ház felépült, a mestergerenda tart. A magyar építészetben mestergerendára gyakran feliratokat is készítettek, aminek vagy szakrális jellege volt, vagy a készíttető iránti hálát fejezték ki rajta. Bennem mindkettő megvan, amikor a hozzám fordulókkal dolgozom szimbólumterápiával, pszichoterápiás szemlélettel. Mestereim végig mellettem álltak, segítettek, javítgattak és megerősítettek az építkezés során. Azt tapasztalom, látom, gondolom és érzem, hogy a meditációban, a terápiás folyamatban megélt élmények szakrális élményekhez is eljuttathatják a személyt, amely számos elméletalkotó szerint a személyiség kiteljesedésének a kulcsa. Ez a munka mindig után -, és feltölt. Áldás ezt megtapasztalni.
A mestergerendámon pedig ez olvasható:
„A mindig új világa pedig a szabadságé, a személyiségé, a kiszámíthatatlané, a kegyelemé. Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság.” (Hamvas Béla − Summa Philosophiae Normalis)