Saját szárnyak

Saját szárnyak

Egy gyermeknek szárnyakat adok, majd megtanítom neki, hogyan repüljön a sajátjával
(Gabriel García Marquez: A bábu)

A kilencvenes évek közepén kerültem kapcsolatba az OPNI művészetterápiás műhelyeivel. Soha nem gondoltam volna, hogy egy életre magával ragad a művészeti megnyilvánulásnak ez a formája. Előzményei persze voltak e találkozásnak.

Pályám elején rajztanárként dolgoztam általános iskolában harminc-harmincötös osztálylétszámok mellett. Nehezen viseltem a személytelenség és szenvtelenség teljesítmény-kényszerzubbonyát. Egyszer lehetőségem támadt egy kis létszámú budai iskolában tanítani. Ide zömmel amolyan „nehezen kezelhető” gyerekek jártak, akiket a nagy iskolák magatartási problémáik miatt nem toleráltak. Itt ragyogóan lehetett velük dolgozni. Akkor megértettem, hogy személyesség nélkül nincs találkozás, és ha nincs találkozás, nincs miért ott lennem. Féltem, év végére sem ismerem meg a hátsó sorokban ülők arcát, nevét, ezért – szerződésem lejártával – végleg elhagytam az oktatási szcénát. Alapvetően szerettem volna oldottabban, mégis koncentráltan jelen lenni, többet és személyesebb odafordulással működtetni egy alkotóműhelyt; több időt, türelmet szánni a résztvevőkre, ami ebben a közegben megoldhatatlannak látszott.

Nem mondom, hogy elment az egésztől a kedvem, de már pontosan tudtam, a régi utakon nem járhatok tovább.

Egyre határozottabb elképzeléseim érlelődtek arról, mit és hogyan lehetne a gyerekekkel együtt alkotni, hogy az mindkettőnk örömére és épülésére szolgáljon.

A hetvenes évek második felében a művelődési házakban városszerte számos szakkör működött, s új elképzelések megvalósítására is lehetőség nyílt. 1975-ben indítottam első szakkörömet hátrányos helyzetű gyerekeknek a VIII. kerületben. Az ő családi hátterük jellemzően nem volt kulturális elvárásokkal terhelt, (talán) ezért gondolattársításaik, feladat-megoldási stratégiáik rendkívül nyitottak és originálisak voltak. Olyan szabad alkotói légkörben dolgoztunk, amely mindannyiunkat inspirált. Ebben az oldott atmoszférában − a játék segítségével – a szokatlan feladatok révén diákjaim felszabadulttá, közlékennyé válnak, mernek a régi jól bevált módszereket félredobva – új megoldásokat találni, kísérletezni. Az önkifejezés játékos módja minden korcsoportban – felnőtteknél is – javasolható, mert könnyed, gátlás nélküli munkát eredményez.

Csoportok építésében és összetartásában nagyjából ilyen tapasztalatokkal érkeztem meg az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe; a vizuális kommunikáció nyelvének megértését és használatát pedig a Magyar Iparművészeti Egyetemen sajátítottam el. És persze fogalmam sem volt, hogyan lesz mindebből művészetterápia.

Kezdetben – és elég sokáig – ismerkedtem a helyzettel, a gyerekekkel, a felnőttekkel, a lehetőségekkel. Igyekeztem már bevált módszereimet a helyzethez adaptálni, de mert nem tudtam semmit a pszichiátriai betegségekről, ezért voltaképpen a foglalkozások során mindent rájuk hagytam. Úgy gondoltam, ha minden úgy történhet, ahogy ők akarják, ha hagyom, hogy gátlás nélkül megmutassák arcukat, esélyem van valóban megismerni őket. Pontosan éreztem a bevonódással szembeni ellenállásukat is, amelyet rendszerint a „nem tudok rajzolni, soha nem is tudtam”, „rajzból megbuktam”, „nem volt ehhez soha érzékem” típusú mondatokkal fejeztek ki. Ezt az ellenállást igyekeztem megkerülni és játékkal szóra-rajzra-megnyílásra bírni mindenkit.

A pedagógiai gyakorlatban is jól ismert pszichológiai biztonság és szabadság légkörét kialakítva megalapozhatjuk az önkifejezéshez, az együttléthez, a felszabadult alkotáshoz szükséges teret, amely magába foglalja pácienseinknek elfogadását értékeivel és pszichés státuszából adódó nehézségeivel együtt. Ma már tudom, hogy ez az én megerősítésén keresztül olyan lehetőséget biztosít számukra, amelyben kendőzetlenül tárhatják fel önmagukat, és kereshetnek új utakat, lehetőségeket életük eseményeinek bemutatásához, újraértelmezéséhez, kapcsolataik átstrukturálásához. Osztályos művészetterápiás munkában az önkifejezés mindig a diagnosztikus és terápiás funkció kettősségében működik. Az intézeti team sajátos szempontok és módszerek alapján próbálja feltérképezni a lelki sérülés hátterét, okait, hogy ezek nyomvonalán meghatározzák a terápiás intervenció célját, módszereit.

Ebben a komplex megközelítésben különös jelentőséget kap a nonverbális megnyilatkozások minden formája. Pszichés biztonságban a verbális közlések tudatos és tudattalan manipulációit és hárításait megkerülve könnyedén kifejezhetők megoszthatatlan érzelmek, indulatok, titkok, tudattalan tartalmak és ösztönkésztetések. Pácienseimet úgy igyekszem ebben támogatni, hogy teljes nyitottságot biztosítok eszköz- és témaválasztásában, hogy valóban azt tehesse, amit akar. Ezekben a törekvéseimben megerősítettek a valódi jelenlét sikerei is.

Gábor, a 17 éves értelmi fogyatékos fiú, egyre mélyülő depressziója miatt került kórházba. Bőrdíszműves iskolába járt pár évig, de bizonyítványt nem kapott. Gyanakvó, visszahúzódó, passzív és lassú volt. Semmit nem akart rajzolni vagy festeni, ám észrevette, hogy van egy óriási zsák műbőröm. Megkérdezte, szabad-e behozni a bőrlyukasztóját, mert avval nagyon jól tudná ezeket a bőröket lyukasztani. Nem nagyon értettem, mit akar ezzel, de beleegyeztem. A rehabilitációs osztály művészetterápiás műhelyében hónapokig csak hulladék bőröket lyukasztgatott, vágott; apró bőrtárgyakat, papírdobozkákat fabrikált. Amikor elfogyott a nagy zsák bőr, sablonokat készített vastagabb kartonlapokból, ezeket kivágta és látszólag minden előzetes elgondolás és tervezés nélkül gyűjtögette. Később ezeket körberajzolta, a papíron mindig tovacsúsztatva különböző ritmusokat hozott létre, majd kiszínezte azokat. Egy-egy négyzetlap vagy kör segítségével, azok áthatásaiból különös ornamentális felületeket komponált. Sokáig rajzolta nagy szorgalommal e játékos díszítményeit, de különösebb lelkesedést nem láttam rajta. Hónapok teltek el így, látszólag a semmivel szöszmötölve, ám eközben megízlelte az el- és befogadottság biztonságát és békéjét. Lassan és visszafogottan kezdett verbálisan is megnyílni, kapcsolatokat építeni.

Egyszer a szekrényemben talált egy műemlékvédelmi szakkönyvet, amelyben pusztuló várak, kastélyok, kúriák levelezőlapnyi – igen rossz minőségű – fekete-fehér fényképei voltak. Gábort valamiért elbűvölték a felvételek. Hosszasan nézegette a szinte felismerhetetlen romokat, majd a kezdeti sablon-rajzainak hangulati elemeit és a fényképekről érteni vélt szerkezeti egységeket felhasználva házakat rajzolt. Az apró fekete-fehér képek inspirációi nyomán hatalmas, tobzódóan színes paloták és várkastélyok születtek.

Gyermeki látásmódú képei varázslatos hangulatukkal az önmaga alkotta belső mesebirodalomba kalauzolnak minket.

Miközben Gábor verbálisan szinte megközelíthetetlen, nincs kritikai készsége, képeit nem tudja kommentálni, beszélgetni nem nagyon lehet vele, elvont fogalmakat nem ismer, mégis alkotásai harmonikusak, jól szerkesztettek és kifejezetten szépek. „A harmonikus összbenyomás általános értelemben az egészséges, a társadalomba jól beilleszkedő emberek rajzait jellemzi. A harmonikus rajz áttekinthető, tiszta, jól tagolt, arányos elrendezésű, meleg, határozott vonalvezetésű, szabályos” – írja erről Dr. Vass Zoltán A rajzvizsgálat pszichodiagnosztikai alapjai című könyvében (Flaccus, Budapest, 2006). Gáboréi ilyenek. Kognitív sémák nem gerjesztenek benne gátlásokat, nincs teljesítmény-szorongása, elengedetten, bevonódva alkot. Mindennapjaiban dolgozik: kertet rendez, füvet nyír, takarít Pest környéki falujában. Délután rajzol.

2008-ban a Magyar Nemzeti Galéria Belső utak képei című kiállításán, amely az art brut magyar és osztrák művészeit mutatta be az MNG és az Osztrák Kulturális Fórum közös rendezésében, az egyetlen kortárs magyar kiállító művész volt. 2009-ben az MTA Pszichiátriai Gyűjteményének megnyitó kiállításán az ő önálló tárlatát láthattuk. Gábornak sikerült föllelni magában azt az erőt, amely világának formát, életének biztatást képes adni − és ebben nincs egyedül. Művésszé érése nem szokványos, s én örömmel támogatom útkeresésében. A csoportban ő az alkotás szublimációs hatásán keresztül építi személyiségét. Beszélgetésben nem vesz részt, de meghallgatja, amit a többiek mondanak a képéről.

Mások az alkotó folyamatot kommunikációnak tekintik, amelyben a feladó (alkotó) egy kódolt üzenetet küld, amelyet a címzett(ek)nek dekódolnia kell. Az üzenetek dekódolása a strukturális jegyek, a rajzolás folyamata, tartalma és a szóbeli kiegészítések, magyarázatok integratív megközelítésén keresztül történik. Állandó kérdés, hogy érthetünk meg minél többet a küldött üzenetekből, pácienseink érzelmi, magatartási mintázataiból, és hogyan tudjuk ezeket megfelelő pályákra navigálni. Az alkotást követő verbális reflexió izgalmas együttes és egymást támogató munka. Jó saját szárnyunkat megtalálva repülni.

És vajon művészetnek tekinthetjük-e a terápiás foglalkozásokon létrejött műveket?

Miközben pszichiáterek, művészetterapeuták és művészeti szakértők azon vitatkoznak, hogy műalkotásnak tekinthetjük-e a művészetterápiás műhelyekben születő produktumokat, csendben − és mindezektől a kulturális és szakmai pengeváltásoktól távol – megszületnek a művek. Miközben művészetteoretikusok a szpektakuláris művészet végéről értekeznek, a partvonal túloldalán a kulturális hagyományok, a kiüresedni látszó akadémiai formaalkotás és körmönfont narratívák mellőzésével olyan művészet születik, amely önmagából merítve sajátos és hamisítatlan originalitásával lepi meg nézőit. Miközben a művészetterápiának valóban nem célja sem a művészeti oktatás (mint azt még ma is sokan hiszik), sem az alkotások születésének bárminemű szakmai vagy szemléleti támogatása, az alkotóknak lehetőségük van önmaguk legszemélyesebb egzisztenciális valóságát megfogalmazni. A képzőművészet-terápia lényegét tekintve tudattalan tartalmak képi megjelenítése és mindezeknek a tartalmaknak a személyiségbe való integrálása valamiféle reflexió vagy diskurzus útján. E tartalmak megjelenése különböző színvonalon történik, és semmiképpen nem elvárás akármilyen szintű képesség a vizuális önkifejezés területén. A tudattalan és sokszor hárított tartalmak megjelenítése és átdolgozása kicsit hasonlatos a föld mélyebb rétegeiben – zárványokban − rejtőző tiszta vizek kiemeléséhez.

Az artézi kutakra gondolok, amelyek mélyen a talajvizek sávja alatt, kőzetek által bezárt nagynyomású vízlencsékből nyerik kristálytiszta vizüket. Az artézi víz két, vizet át nem eresztő réteg közé van zárva. A teknőszerűen kialakult üregben nagy nyomás alatt van a víz. Amint a fúró a vízzáró réteget átszakítja, a víz a nagy nyomás következtében szökőkútszerűen a magasba tör. Nem lehet mindenütt artézi kutat fúrni, mindehhez speciális geológiai adottságok szükségesek. Ki gondolná, hogy artézi kutak fúrására a világon a legalkalmasabb helyek éppen a Szaharában vannak?

Ugyanígy a terápiás munkában sem lehet mindig átfúrni a zárványokat, és még ha ez sikerül is, nem biztos, hogy elég a nyomás a kristálytiszta tartalmak felszínre töréséhez. Az is lehet, hogy csekély hozamú kútra lelünk, de néha előfordul, hogy természeti csodaként egyszer csak kiapadhatatlan szökőkút árad feltartóztathatatlanul.

Ilyenformán tekintek a kiszámíthatatlanul felbukkanó műalkotásokra. Ezek a jelenségek nem értelmezhetők csupán a gyógyítás keretein belül, mert sokkal több, illetve egészen más odafordulást igényel ez a fajta csoda. Azért hoztuk létre a Tárt Kapu Galériát, hogy a csodák a helyükre kerüljenek. Nevezhetjük art brutnak vagy outsidernek, bár Európa-szerte berzenkedni látszanak e kifejezések diszkriminatív zöngéje ellen az empatikus segítők, művészetkedvelők, gyűjtők. Sokan a kortárs művészet markáns, jellegzetes ágának tartják, mégis mindannyian érezzük, valamilyen találó megnevezéssel kellene illetnünk a szóban forgó jelenséget. Magamban már régóta az artézi jelzővel kapcsolom össze zsigeri jellege és erőteljessége miatt az önkifejezésnek e módját.

Sokszor éppen olyan alkotók műveiről beszélhetünk, akik marginális helyzetük, mentális és egyéb problémáik miatt verbális megnyilatkozásaikban (vagy éppen hallgatásukban) reprezentálják kapcsolódási problémáikat, akik egyfolytában úgy érzik, nincs mit vagy nincs miért megosztani önmagukból valamit; akiknek nincs hova előrenézniük (sajnos sokuknak hátrafelé sem).

Egy hajléktalan, mentálisan sérült középkorú férfi mindig szótlanul festett, és soha nem is fűzött kommentárt sem a saját képeihez, sem a többiekéihez. Hónapokig festette azonosra komponált megfoghatatlan furcsa és idegen házait, a kietlenség és elhagyatottság chiricói mementóit. Megszólítani vagy esetleg beszélgetésbe elegyedni vele nem nagyon lehetett. Nem nézett senkire, s nem tudom, meghallgatott-e valakit. Néhány hónap múlva az ápolatlan, elhanyagolt férfi elkezdett tiszta ruhában, mosott hajjal érkezni a terápiás foglalkozásokra. Éreztem, hogy valami nemcsak történt, de meg is történt vele. A mély zárványokból ömlöttek az emlékek és képek, s ezt nagyon is fontos volt megmutatnia.

A verbálisan megközelíthetetlen János fél év múlva mégiscsak megszólalt. Távolba révedt szemmel annyit fűzött egyik képéhez: „és volt négy tehenünk is…”

Hogyan tekintsünk ezekre a képekre, ha a ház fogalmát hajlékként, családként, közösségként vagy éppen személyes szféraként értelmezzük? A ház minden jelentésében valamilyen közösségre utal, elsősorban családra, otthonra, egy tartó- és védőburkolatra, konkrétan és átvitt értelemben egyaránt. A terápia belső folyamata értelmezhető szublimációként vagy kommunikációként, de legjobb, ha mindkettőnek tekintjük egyszerre, hiszen pont ezek által hat a gyógyításban és az öngyógyításban.

Az alkotás manifesztum. Az alkotó számára és a külvilág felé a belső folyamatokat megragadó és visszajelentő tevékenység. Az alkotásban lezajló belső folyamatok élményszinten, illetve a tudatosítás szintjén korrektív hatást tudnak kifejteni a személyiségre. A belső élmények megközelítési módjához eszközök adhatók, ezen eszközök pedig mobilizálni képesek a személyiségrészeket, amelynek révén átütő erejű lelki energiák szabadulnak fel.

Az élményfeldolgozás a nonverbális közvetítés útján egyrészt a környezet számára megjeleníti a belső pszichés realitást – ezáltal oldva az izolált élményeket. Másrészről távolságot teremt alkotó és alkotása között, ami az élmények elemezhetőségét és tudatosítását teszi lehetővé.

Az alkotófolyamat a belső erők összpontosítása; olyan élményállapotok átélési lehetősége, amelyek segítik az Én-védő mechanizmusokat.

Ha mindez – ritka kegyelmi pillanatokban – műalkotást is eredményez, ha a vízzáró réteget átszakító fúró nagynyomású artézi vízlencsét kap el, bátran elismerhetjük a felszökő tartalmak nemességét és értékét, kitehetjük múzeumaink falaira, s nevezhetjük, mondjuk, artézi művészetnek.

Pannonhalmi Szemle 2014/4

Járványügyi működési kereteink