Piros gombjaink – Mit tesz velünk a trauma és hogyan találjuk meg a kiutat (Tematikus Szülő Klub összefoglaló írás)
A 2022-es év első eseménye – a járványügyi helyzetre való tekintettel – az online térben került megrendezésre, ami lehetőséget adott arra, hogy nagy létszámban gyűljünk össze ezen a szombat délutánon. A Szülő Klub gördülékeny menetét Pap Erika, a Murmo alapítója és szakmai vezetője biztosította, a tematikus előadás és beszélgetés felelőse pedig ezalkalommal Forgács Eszter, zene-, játék-, és EMDR terapeuta volt.
Az esemény kezdéseként végzett anonim közvéleménykutatásából kiderült, hogy a résztvevők 44 százaléka szülőként, 30 százaléka érdeklődőként, míg 16 százaléka traumában érintett személyként volt jelen, és nagy többségben azt várták ettől az eseménytől, hogy új szempontokat kapjanak a trauma és a traumafeldolgozás témájában.
Mi történik velünk, ha traumát éltünk át?
Mivel a trauma kívül esik a mindennapi tapasztalatainkon, így a szokásos emlékezeti és reprezentációs folyamatok sérülnek, nem jön létre a hagyományos emlékezeti reprezentáció, hanem kognitív feldolgozás nélkül tárolódnak el ezek az emlékek. Ez azt eredményezi, hogy traumaemlékeink a tudatunk számára nem vagy csak korlátozottan elérhetőek, így nehéz őket szavakba öntenünk, beszélnünk róluk. Forgács Eszter előadása során egy remek analógiával élt, amellyel könnyebb megértenünk, mi is történik ilyenkor az agyunkban. Ha egy traumaemlék nem tud elraktározódni, elrendeződni, akkor az olyan, mintha az agyunk vészjelzője folyamatosan bekapcsolva lenne, mindig hangosan szólna, és így a legapróbb – akár teljesen ártalmatlan – külső ingerekre is újraéljük tulajdonképpen a múltbéli, fájdalmas élményt.
Nagyon fontos tudnunk, hogy bár a szavak szintjén nem biztos, hogy megközelíthető számunkra a traumatikus élmény, de testünk akkor is emlékszik, ha a tudatunk számára nem elérhető a traumaemlék. Éppen ezért nagy segítségünkre lehetnek a különböző művészetterápiák; például zeneterápia, tánc- és mozgásterápia, de akár a pszichodráma is. Gyorssegélyként kapaszkodónk lehet a relaxáció, a tudatos légzésfigyelés és a jóga, de akár a ritmus bármilyen minőségű megélése is vagy a természethez való kapcsolódás.
„Aki képes feltárni a múlt traumáit, az alapvetően változtat a kapcsolatai minőségén.” (Orvos-Tóth Noémi)
A traumával kapcsolatos egyik legfontosabb alapigazság – amit Forgács Eszter is hangsúlyozott előadása során –, hogy a trauma nem objektív, hanem az válik traumatikussá, amit mi szubjektíven annak élünk meg. Lehetséges tehát, hogy pontosan ugyanaz az életesemény valakinek traumává válik, míg más ”csak” egy érzelmileg nehéz tapasztalatként éli meg. Ha így tekintünk a trauma igen széles témakörére, akkor azzal nem bagatellizálni, hanem normalizálni igyekszünk azt, abban az értelemben, hogy bárkivel megtörténhet.
A traumát átélt személy sokszor relatíve rosszul reagálhat környezetéhez vagy önmagához kapcsolódva, így kialakulhat az a kép az egyénben, hogy ő rossz ember, és ő tehet arról, ahogyan viselkedik. Bár egyéni felelőssége kétségtelenül mindannyiunknak van, mégis fontos azt erősíteni magunkban, hogy reakcióink ilyenkor normális reakciók egy abnormális helyzetre. Ott lehet a kérdés a traumatizált egyénben, hogy miért pont velem történt mindez, bennem van a hiba, talán én rontottam el valamit? Ahhoz, hogy megéljünk egy számunkra traumatikus élményt, nem kell, hogy bármiben különbözzünk azoktól, akikkel nem történt hasonló – bárkit érhet az életében olyan, amit aztán traumaként visz magával tovább.
„A változáshoz vezető út az önmegértés és az elfogadás.” (Forgács Eszter)
Mindannyian folyton kibillenünk az úgynevezett nyugalmi sávunkból, és ez teljesen normális. Az a fontos, hogy mennyi idő alatt tudunk visszatérni a nyugalmi állapotba. Traumát átélt személyek esetén lehet olyan, hogy egyszerűen nem tudnak visszatérni a nyugalmi sávba, hanem folyamatosan készenléti állapotban vannak. A cél mindenki számára az lehet, hogy igyekezzünk folyamatosan szélesíteni nyugalmi sávunkat, hogy aztán könnyebben megküzdhessünk az élet okozta szélsőséges eseményekkel is.
Vigyük azt el útravalónak az előadásból, hogy vajon meg tudjuk-e kérdezni magunktól, mit üzen nekünk egy adott helyzet, amikor annyira rosszul reagáltunk, vajon éppen megnyomta-e valaki a saját, traumatikus piros gombunkat? A tudatosítás az első lépcsőfoka a feldolgozásnak, és ha már eljutunk oda, hogy meg tudjuk állítani automatikus, nem adaptív reakcióinkat, akkor már egy nagyon nagy lépést tettünk a változás felé. Az agyunk plasztikus, a traumatikus élmények spontán gyógyulást keresnek, szervezetünk egyensúlyra és harmóniára törekszik, sosem késő tehát begyógyítani sebeinket.
A Szülő Klubot a Pro Juventa Alapítvány és az NSZI támogatta. A Murmo és a Pro Juventa Alapítvány legújabb eseményei mindig megtalálhatóak a Pro Juventa weboldalán, illetve Facebook oldalán. Az alapítvány és a Murmo szakemberei elkötelezetten, teljes szívvel és komplex terápiás keretben dolgoznak azon, hogy segítsenek a hozzájuk forduló családoknak.