Miután férjemmel a közös vállalásunk megszületett, és egy terápiás központ létrehozása mellett döntöttünk, a névválasztásban hasonlóan jártunk el, mint amikor egy közös gyermeknek keressük a nevét. Végig gondoltuk, milyen szempontok vezethetnek ilyenkor. Talán majd a gyermek találja meg a nevét? Legyen a névválasztásban tradíció vagy vakmerőség? Kövessük az ősök által kijelölt utat, vagy merjünk újakra lépni, esetleg próbáljuk meg ötvözni mindezt? Vagy közös családi szavazás végeredménye legyen a név? Netán döntsön az apa vagy az anya, esetleg egy testvér? Bízzuk a véletlenre? Vagy az internetre? Kérdezzük meg a szomszédot? Esetleg ki is kerülhetjük a névadást? Semmiképpen sem szerettük, szerettem volna ezt tenni. A névválasztásban is nagy utat jártunk, jártam be. Kialakultak szavazótáborok. Voltak, akiknek újnak, eredetinek, első hallásra is kedvesnek, míg másoknak ismerősnek tűnt az a név, ami egy képhívás során vált egyértelművé. Úgy éreztem, MURMO lesz a legmegfelelőbb, ami leginkább ráillik alakuló új terápiás központunkra, megjelenítheti szakmai koncepciónkat, sűríti jelentésében, hangulatában, és szimbolikájában is mindazt, ami megvalósulni látszott. Ennél a névnél volt teljes az egyetértés, és összhang.
Sokan kérdezik mit jelent a murmo szó. Kisgyerekkoromban sokat jelentett nekem. Volt egy textil pelenkám, ez volt az én kis ’rongyim’. Murmó volt a neve. Lehetett vele murmózni is, ami megnyugtató érzést adott. Még az ovis társaim is ismerték, és én is ismertem az ő ’murmójukat’. Természetesen senkinek sem szerettem odaadni, mindig vele aludtam, magammal vittem az óvodába, és ha az anyukám elvetemült gondolatoktól vezetve ki merte mosni, mindig nagyon szomorú és mérges lettem. Nem értettem, hogy merészel ilyet tenni. Nem tudja milyen fontos és egyedi darab a murmóm? Kimosás után már más volt a tapintása, illata és még néha a mérete is. Azóta már tudom, hogy az anyukákat higiéniai okok is vezetik a tárgyak, esetleg ’rongyik’ tisztán tartásában, de akkor a hangsúlyok számomra máshol voltak. Még iskolás koromban is sokáig őrizgettem a szekrényemben, és amikor nagyobb lány lettem, akkor sem szerettem volna kidobni. Hogy is lehetne egy olyan tárgytól megválni, – gondoltam magamban, amit ha szomorúságomban magamhoz vettem –persze csak nagy titokban-, jobb kedvem lett tőle, megnyugtatott. A legfontosabb mindig az volt számomra, hogy tudtam a meglétéről, és mindig ott volt, ha szükségem volt rá. Úgy éreztem, mintha az énem egy része lenne abban a kis rongy darabban. A MURMO-ban most is benne van az énem egy kis darabja.
Az én rongyim neve, sűrítette számomra azt a teret is, ahol a fantázia, képzeleti játék is zajlik, illetve minden olyan terápiás forma, ahol én is szeretek dolgozni. Az a tér, ahol egy biztonságos terápiás kapcsolatban bontakozhat a lélek, mindig magával ragad, és még ha fáradtságos is a munka ebben a térben, újból és újból erőt az a csoda, amit ott tapasztalok. Átmenet vagy valóság? Kint vagy bent? Lent vagy fönt? Minden átmenetivé és egyben nagyon is valóságossá, igazzá válik, vagy csupán megmutatja igazi valóját, ami addig is ott volt, csak nem mutatkozott meg. Egy terápiás folyamat kemény lelki munka, komoly dolog. Csakúgy, mint a játék. Nem lehet félvállról venni, tréfálkozni vele. Komolysága mellett ott van minden percében a játékosság, az alkotás, a kreativitás és a teremtés ereje.
Hol is vagyunk?
Ha a murmoban, akkor egy olyan helyen, ahol lélek művészek alkotnak nap, mint nap. Nem tökéletesek, csupán elég jók.